Nagyon boldog voltam, amikor kiderült, hogy kijöhetek Berlinbe. Az indulás napját egyre jobban vártam, a búcsúzkodás engem annyira nem viselt meg. Nem ez volt az első alkalom, hogy egyedül utaztam el. Az út nagyon hosszú volt, sokat beszélgettünk a többiekkel, így egészen hamar eltelt. Az állomáson nagyon várt már minket Gunther, mert összeszedtünk némi késést. Itt találkoztunk a csehekkel is, Gunther elintézte, hogy mindenkit elvigyenek autóval a szállásra. Itt is mindenki kedves volt, megmutatták a lakást, mindenki kiválasztotta, hol szeretne aludni, egy órán belül be is laktuk a házat. Ez egy nagy, emeletes családi ház, a földszinten lakunk mi és egy spanyol srác, az első emeleten lakik a két cseh lány, Tereza és Tereza, a második emeleten pedig a szülők a
gyerekekkel.

Az első nap megpróbáltatása az irodába való megérkezés volt. Szinte eltévedés nélkül vettük az akadályt és meglepetésre időben meg is érkeztünk. A program városnézés volt, elvittek minket: a Tévétoronyhoz, Holokauszt-emlékműhöz, a Magyar Nagykövetség épületéhez, Potsdamer Platzhoz, Sony-Centerhez, Checkpoint Charliehoz, Brandenburger Torhoz és még nagyon sok szép helyre. Nagyon elfáradtunk, közösen megebédeltünk és valamikor a késő délutáni órákban értünk haza.

Kedden és szerdán német óránk volt.

Csütörtökön találkoztunk a párjainkkal, kicsit megismertük egymást. Ezen a foglalkozáson bemutattuk az iskoláinkat, meséltünk az otthoni tanulási rendről. Érdekesnek tartottam, hogy például a cseheknél előbb tanulnak szakmát és utána érettségiznek. Némi félelmet éreztem, mert nem mindig értettem, hogy mit mond a párom, viszont a többieket értettem. A kórházra és a gyakorlatra pedig egyre kíváncsibb voltam. Délután közösen elmentünk ebédelni később pedig egy múzeumba, ahol a különböző protéziseket nézhettük meg.

Pénteken német óra volt reggel ismét. A tanárunk Tillmann nagyon kedves, igyekszik sok érdekes feladatot adni, van nyelvtani, sokat beszélünk órákon, vannak szituációk. Nagyon tetszenek a német órák, nem gondoltam volna, hogy az első hét után lesz olyan, hogy nem kell gondolkoznom, hogy egy-egy szó mit is jelent, hanem folyamatosan értem, ki mit mond, mintha magyarul mondaná.

Az első hétvégén már be is mentünk a városba körülnézni, vásárolgatni Vasárnap pedig pihentünk.

Második héten végre elkezdődött a gyakorlat. Kedvesen fogadtak, mindenki nagyon aranyos volt, Anika, a párom pedig mindenben segített. Én egy gyerek ambulancián dolgozom,vannak kontrollra visszajövő gyerekek, vannak, akiket kisebb baleset ért és a szülő behoz és vannak olyanok is akik mentővel érkeznek. A beosztások szerint itt 6-14, 14-22, 22-6 dolgoznak, de a délelőttös és délutános műszakban, van, aki átfedésben dolgozik 12-20 óráig. Különböző mérési feladatokat kell elvégeznünk (vérnyomás, testsúly, magasság, hőmérséklet), a gyerekek rögzítésében kell segítenünk. Az első héten pénteken szabadnapos volt Anika,így egyedül dolgoztam, Carina nagyon sokat segített. Sokat beszélgettünk, elmeséltem neki, hogy nálunk milyenek a kórházak és, hogy a feladatok is teljesen mások, más a hierarchia. Itt arra gondolok, hogy nálunk nővér is vehet vért, míg itt csak és kizárólag orvos. Katéterezésnél ugyanez a helyzet. Itt sokkal kisebb a felelősség a nővéren.

Hétvégén ismét a városban voltunk, vasárnap elmentünk vacsorázni, koktélozni, átbeszéltük a heti eseményeket.

A következő hetet vártam, mert Anika csütörtökön és pénteken szabadnapos volt, így végre dolgozhattam kicsit egyedül, lelkes voltam, hogy végre megmutathatom, hogy önállóan is tudok dolgozni. Kedden volt egy oktatás, ahol a csecsemő- és gyerek újraélesztés volt a téma. Itt hármas csapatokba álltunk és gyakoroltuk szituációban, hogy ha esetleg ilyen történne, akkor mit is kell csinálni. Jól éreztem magamat, én is egy csapat tagja lehettem.

Csütörtökön és pénteken ugyanazokkal a nővérekkel voltam beosztva és egyre több mindenre kértek meg, egyre több bizalmuk volt felém. Az első önálló feladatom egy 4 hónapos kontrollo kisded volt, akinél mindent meg kellett mérnem. Nem a mérések kivitelezése, hanem a vizsgálatok elmagyarázása az édesanyának jelentett kihívást számomra. Mikor megtudta, hogy magyar vagyok, nagyon bátortalanul, de elkezdett számolni: ,,egy, kettő, három, vielleicht négy” és mosolygott. Egyszer jártak Magyarországon és ezt tanították neki, nagyon kedves volt és a hozzáállása és a segítőkészsége önbizalmat adott az egész napra. Közeledett a 14 óra, mikor egy középkorú úr jelent meg a felvételi pult előtt. Elmondta, hogy a lányának eltörött a karja. Megnyugtattam és mondtam neki, hogy szólok egy nővérnek, mert én csak egy külföldi diák vagyok, nem tudok neki segíteni, egyből megkérdezte, hogy honnan jöttem. Mikor megtudta, hogy Magyarországról hangosan köszönt, hogy ,,Jó napot kívánok” és megköszönte a segítséget. Nagyon jó érzés volt, hogy ennyire távol is van, aki ha csak pár szót is, de tud magyarul.

Hétvégén kimentünk a tanáraink elé, meg szerettük volna őket lepni, de az a meglepetés ért minket, hogy nem szálltak le a vonatról. Így kimentünk a Múzeumszigetre és megnéztük a Dom-ot is.

A hétfői német órán viszont ők sikeresen megleptek minket, sokat beszélgettünk és mindent el tudtunk nekik mesélni. Közösen megebédeltünk, mondták, hogy nagyon sok programjuk lesz a héten, ezért csak a csütörtöki Sommer Festen tudunk találkozni.

A héten délutános voltam, ez is egy új helyzet volt, de örülök, hogy ebbe is volt szerencsém belekóstolni. Egyik nap nagyon rosszul éreztem magamat, mert volt egy kolléganő, aki nem volt túl barátságos velem. Ha valamit kellett csinálni, akkor mindig azt mondta, hogy ‘majd ő csinálja’, na és az ‘ő’ voltam én. De mindent mosolyogva megcsináltam és nap végén elégedett voltam magammal, hogy mindent meg tudtam csinálni és ez a hozzáállás se vette el a kedvemet. Minden ilyen rossz pillanatban arra gondoltam, hogy van oka annak, amiért itt vagyunk, amiért én itt vagyok és bármennyire is nehéz csinálni kell. Senki nem mondta, hogy könnyű lesz!

Csütörtökön a Sommer Festen sokat nevettünk, kicsit kiengedhettünk, barátságos volt a közeg, jó volt a hangulat, sokat tollasoztunk. Este volt egy közös vacsora a német szervezőkkel, a cseh lányokkal és tanáraikkal és magyar tanárainkkal. Nagyon gyorsan elrepült ez az este sajnos megtudtuk, hogy a tanárnőék másnap indulnak haza. Rövid volt ez az idő, amit itt töltöttek, de ez adott nekünk még egy utolsó lendületet erre a maradék két hétre.

Pénteken nem sok kedvem volt dolgozni, de mikor beértem és átöltöztem minden rossz kedvem elillant. Új emberekkel találkoztam, Sylvia kérdezte, hogy az én nevemet, hogy kell kiejteni, nehezen ment a Szilvi, de sokat gyakorolták és nap végére már sikerült. Egész nap nagyon jó volt a hangulat, ők egyáltalán nem úgy kezeltek, mint aki külföldi, el is mondták, hogy én nem csak egy külföldi vagyok, hanem vendég. Az ilyen apró kedves mondatok mindig boldogsággal töltenek el. Sok mindenre megkértek, hogy csináljam meg egyedül, sok beteg volt. Egyszer bementem az elsősegélynyújtóba összepakolni és bejött utánam Sylvia megkérdezte, hogy van-e kedvem segíteni a következő betegnél? Természetesen volt, ekkor még nem tudtam, hogy egyedüli segítség leszek.

Megérkezett az édesanya a 8 éves kis fiával majd a doktor is. Sylvia elmondta neki,hogy én fogok segíteni, legyen kedves és egyértelműen mondja el miben kell segítenem. Az orvos csak mosolygott, hiszen mi már dolgoztunk együtt egy száj zúg összevarrásnál. A gipszelés nagyon érdekes volt, hamar el is készültünk. A végén megköszönte a segítségemet és megdicsért. Nem sokáig örülhettem a sikeresen elvégzett önálló feladatomnak, mert szirénázva megérkezett a mentő.

Egy 6 éves kis lányt hozott, aki a lépcsőházból esett le. Nagyon bátor kis lány volt. A vizsgálat és a vérvétel alatt sem sírt, elmondta mi történt vele és azt is, hogy hol érez fájdalmat. Nem volt nála se maci, se baba, semmi. Egy valami volt a kezében (aminek én nagyon örültem), a mentősök, a 4 személyes férfi csapat egy elefántot hajtogatott neki, gumikesztyűből. Egyedül ez volt csak nála. Sajnos nem tudtam megvárni, hogy mi lett a vizsgálatok és a röntgen eredménye, mert mindenki elköszönt tőlem, Anika pedig a kezembe nyomta az öltözőkulcsot, jelezve ezzel, hogy már lejárt a munkaidőm, menjek haza. Értetlenül álltam, hogy még csak most érkeztem és máris mehetek haza? Miért? Majd az órára pillantva mindent megértettem, fél 9 volt. Eddig egyik nap se telt el ilyen gyorsan, mint a pénteki.

Szombaton találkoztunk egy magyar lánnyal, Judittal és barátjával, Zsolttal. Juditot a Sommer Festről haza fele jövet ismertük meg a metrón. Együtt, így hatan mentünk el a berlini állatkertbe, ami nagyon gyönyörű. Ha valaki Berlinben jár, feltétlenül nézze meg.

Alig két hetünk van már csak vissza ebből a csodálatos szinte mondhatni nyaralásból. Már most tudom, hogy nagyon szomorú leszek, mikor elő kell vennem a bőröndömet és el kell kezdenem becsomagolni. Nem sokára indulunk haza.

Már ez az eltelt 4 hét alatt is nagyon sok minden történt, sok helyen voltunk együtt is és külön is. Új barátokat szereztünk, nehéz lesz tőlük elválni, de bízom benne, hogy az itt kötött barátságok folytatódnak majd és fent marad a kapcsolat. Sok új embert ismerhettem meg, új helyzetekben próbálhattam ki magamat, sőt még főzni is megtanultam. Anika is már nagyon várja, hogy Budapestre jöjjön, nagyon kíváncsi mindenre. Egy biztos, egy nagy magyar sajtos-tejfölös lángossal fogom meglepni, mert már napok óta erről álmodozunk a klinikán.

Az utolsó két hetünk nagyon gyorsan elment. Valaki már várta, hogy hazainduljunk, én nem. Nagyon nem. Egyszerűen nem lehet betelni Berlin szépségével. Mindenki annyira kedves és vidám.

Hétfőn elmentünk németre, kiderült, hogy a következő héten – ami az utolsó németünk lesz- fogunk egy tesztet írni. Útban hazafelé a szokásos dugóban ültünk, nem is siettünk haza. Ki akartam élvezni minden pillanatot, már nagyon rövid időnk volt kint.

Ez volt az utolsó teljes hét, amikor a párjainkkal együtt dolgoztunk. Jött egy új lány az osztályunkra, Franziska. Úgy volt, hogy az utolsó héten ő lesz a párom, Anika helyett. Csak úgy repült az idő.

Szombaton szerettünk volna elmenni hajókázni, de sajnos nem volt hozzá megfelelő az idő így Petrával kimentünk a Tiergartenbe sétálni és megnéztük a Großer Stern-t is.

Vasárnap találkoztam egy német fiúval, aki elvitt a Treptowen Parkba, a figurákhoz. Jó érzés volt végre kicsit ‘egyedül’ lenni és szabadon beszélgetni. Őt nem zavarta,hogy a találkozásunk elején csak a ja/ nein/ vielleicht ment és hogy az ‘érted mit kérdeztem?’ kérdésére rendszerint a válasz az volt,hogy ‘nem,sajnos’. Ilyenkor mindig mosolygott, megsimogatott és megpróbálta máshogy, ha nem ment , akkor kézzel-lábbal,de szerette volna,hogy megértsem. Vele olyan gördülékenyen ment a beszélgetés rövid időn belül, nem voltam zavarban, olyan természetes volt minden. Késő estig kint ültünk a kikötőnél, Josh tanított németül, cserébe én tanítottam magyarul. Nagyon viccesnek találta a magyar nyelvet, azóta is emlegeti és inkább németül beszélgetünk, mert a magyart túl nehéznek találja.
Hétfőn elkezdődött ténylegesen az utolsó hét. Megírtuk a tesztet utána volt egy kis beszélgetés az itt töltött időről. Délután nálunk jöttünk össze mind a négyen. Közösen sütöttünk palacsintát, Zsuzsi áthozta a házi isteni sárgabarack lekvárját.

Szerdán Joshuaval találkoztunk megint, mivel rossz idő volt így nem tudtunk mást kitalálni, így moziba mentünk, megnéztük a Jurrasic Word-öt. Aranyos volt, mert az első 20 perc után megkérdezte, hogy értem-e miről szól a film. Amikor vége lett még sokat beszélgettünk, kiderült, hogy pénteken sajnos nem fog tudni kijönni a vasútállomásra elköszönni, mert dolgozni fog. Búcsúzóul odaadta a moziban vett szemüvegét és azt mondta, hogy ‘erre még szükségünk lesz, Budapesten is megyünk majd moziba.’

Csütörtökön elköszöntem a munkatársaimtól, a főnővértől, hiányozni fognak, nagyon kedvesek és segítőkészek voltak. Már az elején befogadtak a kis csapatukba.

Délután volt egy közös búcsúvacsora egy Thai étteremben az irodától nem messze. Érdekes és új ízeket próbáltunk ki, de nem olyan, mint a magyar konyha az biztos… Itt kiderült, hogy pénteken nem kísér ki minket senki az állomásra minket, kitört a teljes pánik. Mindenki rengeteg csomaggal érkezett és azért vásároltunk is, így aztán nem igazán tudtuk, hogy hogyan fogunk kijutni az állomásra…?!

Pénteken reggel is még ezen gondolkoztunk az iskolába menet. Charlotte már ott várt minket. Elmondta mindenki a hat hetes tapasztalatát,vissza szeretne-e jönni,hogy érezte magát az osztályon, milyen élményekkel gazdagodott. Kaptunk egy kis búcsúajándékot és egy oklevelet is. Amire nagyon büszkék voltunk. 11-kor lett vége az utolsó órának, készítettünk egy kis meglepetést az osztályainknak ahol voltunk, egy kis emléket kapott mindenki rólunk. Charlotte segített megoldani a kijutás kérdését, végül nyert a taxi, más megoldás nem volt.

Otthon kitakarítottunk, mindenki többször megnézte még, hogy biztos nem maradt-e ki semmi, írtunk a vendégkönyvbe, majd elköszöntünk Terezától és Terezától. A taxink pontban fél 5-re érkezett meg. Mikor pakoltuk be a bőröndöket pár magyar szó csapta meg a fülünket, de aztán úgy voltunk vele, hogy biztos csak képzelődünk. Elindult a taxi és csak az járt az eszembe, hogy nem, én ezt nem akarom. Nem akarok haza menni. Olyan ez, mint egy szép álom, nem akarsz felébredni, de azt se érzed, hogy igazi lenne. Félek a valóságtól, attól, hogy elindul a vonat és mi ott ülünk.

Az lesz a fájdalmas ébredés pillanata. Rengeteg dolog történt itt,iskola,kirándulások,számtalan gyönyörű helyen voltunk együtt is és külön-külön egyaránt,ismerősöket szereztünk és barátságokat kötöttünk..vagy éppen megtalált a szerelem..Annyi minden van, amit szeretnék mondani,de ahogy végig gondolok rajtuk minden egyes alkalommal könny szökik a szemembe. Nem lehet, hogy vége. Nem! Itt minden olyan egyszerű, olyan természetes. Reggel felkelünk, jön a reggeli rutin, majd elindulunk, mindig késve a buszra, de csak annyival, hogy ne kelljen pont még rohanni, utána német vagy munka. Együtt jövünk haza, megszokott útvonalon, ami már a mi útvonalunk. Bevásárolunk az ebédhez. Kis pihenő, főzés utána szabad program. Mindenki máshogy tölti el. Nagyon fog hiányozni minden, még az is, hogy hazafelé a dugóban üljek. 🙂

Út közben mikor beszélgettünk végig olyan érzésünk volt, mintha sofőrünk minden szót értett volna abból, amit beszélünk. Megemlítettük, hogy nem szeretünk csöndben utazni erre válaszul bekapcsolta a rádiót. Értetlenül ültünk és minden olyan felvetésre, hogy lehet, hogy tud magyarul egy-egy mosolyt kaptunk a visszapillantó tükörbe. Majd megérkeztünk az állomásra, meglepetésünkre, amikor a sofőr leállította az órát azt mondta, hogy húsz euró. HÚSZ, magyarul. Mennyi az esélye, hogy Berlinben az utolsó pillanatban is még olyan emberrel találkozunk, aki ha csak keveset is, de beszélt magyarul..?! Beérkezett a vonat, elfoglaltuk az első osztályú helyünket és elindultunk. Sötétedésig ébren voltunk, gyönyörködtünk a tájban. Mindenkinek más gondolatok keveregtek a fejében, én azon gondolkoztam, hogy mikor fogok visszamenni, mert vissza fogok. Igazából ürességet éreztem belül és most is azt érzek. Bármi is lesz, egy biztos, egy részem Berlinben maradt. Még csak alig indultunk el, de máris minden hiányzik. Mikor már mindenki elpilledt magunkra zártuk az ajtót és lefeküdtünk aludni. Mikor felébredtem egy vonaton ültem három lánnyal, akik már nem voltak idegenek, mint mikor elindultunk..Csodálatos álmom volt, azt álmodtam, hogy hat hetet Berlinben töltöttem.